Címlap » Kultúra » 300 kidobott filmzene – 1 könyv

300 kidobott filmzene – 1 könyv

Hubai Gergellyel beszélgettünk a Torn Music című könyve kapcsán. Nézzük, milyen kulisszatitkok derültek ki!

Ha több látogatót szeretnél, akkor Kattints!

▲ Hirdetés

Hubai Gergely nemrég dobta piacra első kötetét Torn Music – Rejected Film Scores, a Selected History címmel. A téma nem mindennapi, de mindenképp nagyon izgalmas: kidobott filmzenék. Az általa tárgyalt időszak 1932-től 2008-ig tart, felölelve ismert szuperprodukciókat, elfeledett régiségeket, igazi ínyencségeket.

A veszprémi származású kutató amerikanisztika és történész szakon tanult eredetileg, így kapcsolta össze a művészeti integritás és hollywoodi filmipar kérdéseit a kidobott filmzenékkel. Nemrég angolul megjelent kötete 300 válogatott esettanulmányt vesz sorra időrendben. Szó esik filmekről, sorozatokról, sőt egy videójátékról is. A könyv jelenleg az Amazonon rendelhető meg, illetve személyesen a szerzőtől vásárolható meg. Az angol nyelv választásának oka, hogy Hubai Gergely tapasztalata szerint Magyarországon egy sima filmzenetörténetet nem fogadtak be a kiadók, nemhogy egy ilyen aránylag marginális témát, ami viszont angol nyelvterületen nagyon népszerű és keresett.


Csak hogy néhány ismertebb, különlegesebb címet említsünk – a teljesség igénye nélkül -, a könyvben a következő filmek szerepelnek: The most dangerous game (1932), The Thief of Bagdad (1940), Dr. No (1962), Bonnie and Clyde (1967), 2001: A Space Odessey (1968), Columbo: The Greenhouse Jungle (1972), 1984 (1984), Doctor Who: The Mark of The Rani (1985), Predator (1987), Gladiator (1992), Interview with the Vampire (1994), Mission: Impossible (1996), I, Robot (2004), Constantine (2005), Hulk (2003), King Kong (2005), The Mummy: Tomb of the Dragon Emperor (2008), Gears of War II.
                                                                                                    
Az előszót Christopher Young írta, és a következő szavakkal írta le véleményét: hihetetlen, egyedülálló könyv, fantasztikus ötlet, kitűnően megírt kötet.

Az interjú után belekukkanthattam néhány különleges filmrészletbe is. Az elnök különgépe (Newmann és Goldsmith) és a Mission: Impossible esetében két-két filmzene változatot hallgathattam meg ugyanahhoz a jelenethez. A Nagy Kékség esetében a film legvégét láttam eredeti és amerikai verzióban, más zenével és természetesen a szomorú végkifejlet helyett happy enddel kiegészítve. A The Golden Child ugyanarra a jelenetére írt két zenét hallva viszont azt hittem, más filmhez készültek, annyira eltérő hangulatot és módszert adtak vissza.


A szerző jelenleg több könyvön is dolgozik egyszerre, egyik fő érdeklődési területe a James Bond filmek zenéje.
Tegnap nála jártunk és kifaggattuk, hogy mennyi időt vett igénybe ez a részletes kutatás, milyen kapcsolata van a kiadóval (Silman-James Press), melyik elemzést tartja a legérdekesebbnek, milyen nehézségek merültek fel.

Az első kérdésem: Amerikanisztika és történész szakból hogy jött a filmzene iránti érdeklődés?
– Magyarországon filmzenével még viszonylag kevesen foglalkoznak. A téma mindig is érdekelt, de próbálom professzionálisabb szinten művelni a filmzene kutatást és publikálást. Az amerikanisztikából jött az angol nyelv és az amerikai filmek iránti érdeklődés, története, történelme pedig mindennek van, a filmzenének is.

Mikor kezdtél foglalkozni a könyv témájával?
– A könyvet három éven át írtam, három éven át szerkesztették, tehát nagyjából hat éve kezdődött a munka. (Persze nem csak ezzel a kötettel foglalkoztam ez idő alatt.)
A Torn Music kapcsán a kiadó (Silman-James Press) keresett meg Téged, vagy fordítva?
- A kiadót úgy találtam meg, hogy több filmzenei interjú-kötetük jelent meg. Michael Shelle-lel (a The Score című könyv szerzője) vettem fel a kapcsolatot a kiadó miatt, és végül ő hozta össze.

Az előszó íróját, Christopher Young-ot személyesen is ismered?
– Millió levelet váltottam Chris-szel és asszisztensével interjúk felállítása céljából, de korábbi interjúkban szinte mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Személyesen nem találkoztunk, de a kiadónak már több könyvhöz írt előszót, így alakult, hogy az enyémhez is.

Személyes interjút nem készítettél senkivel?
– Szemtől szemben nem, de levelezés, e-mail, telefon volt. Vannak olyan emberek, akiket soha nem értem el, vannak olyanok, akikkel tudtam, hogy soha nem akarok találkozni. Összességében, aki reagált, az többnyire pozitív választ adott. Ma már lehet, hogy még könnyebben menne, mert sok zeneszerzővel dolgoztam is azóta, jobban ismernek.

Miért pont 1932-től kezdődik az elemzett filmek, filmzenék sora?
– Ez a legkorábbi eset, amit találtam (bár némafilmekhez, pl. a Jeanne d’Arc-hoz készült zene, amit soha nem használtak). Szerintem keretet ad a könyvnek, hogy az első zene érinti Max Steinert (ő írta a film zenéjének végső változatát), és végül egy videójátékkal (Gears of War II.) zárok: lám, a kidobott filmzenék intézménye már más médiumokba is átcsap.

Egy-két mondatban összefoglalva mi a definíciód a kidobott filmzenékre?
– Kidobott filmzene, ami vagy zeneszerző-váltással jár, vagy olyan szinten megmásítják a zenét, hogy jelentős koncepcióváltás lesz benne. Ez utóbbira mondok egy példát: a Belmondo-féle A profi nagyon híres Ennio Moriccone zenéjéről. Moriccone eredeti zenét írt a filmhez, ami viszont most a filmben van, egy tételt leszámítva korábbi felvétel ismétlése. Hiába még mindig Morricone a zeneszerző, az a zene nem ehhez a filmhez készült.
Ami egyébként az első számú célom volt: a minősíthetetlen mennyiségű pletykát megdönteni, nyomtatásban hitelesen rögzíteni a tényeket. Sajnos, a kidobott filmzenékről szóló diskurzus nagy része pletykákból áll.

Az elemzett zenéket mennyire volt nehéz beszerezni?
– Többségük ki van adva CD-n, nagyjából 20-30 volt, amit zeneszerzőtől kellett elkérni, vagy kottából dolgozni. A maradék valószínűleg soha nem lesz hallható, de ott a sztorira fókuszálok. Fontos megjegyezni, hogy a zene minősége harmadlagos dolog volt, általában mindig valami más miatt dobták ki a zenét. A rendező-zeneszerző-producer hármasában valahol szakadás történt, ez a leggyakoribb eset. Például az Idővonalban Jerry Goldsmith zenéjét annyiszor átvágták, hogy egyszerűbb volt mással újrakezdeni.


Volt valami különleges zene, ami kiemelnél?
– Számomra az legérdekesebb, amiket én fedezek fel. Ilyen szempontból a kedvencem egy 1972-es es Columbo zene, mely a második évad második epizódjához készült (The Greenhouse Jungle). Paul Glass írta az eredeti zenét, amit azért dobtak ki, mert a heckelphone nevű nagyon ritka hangszert használta benne. A producerek attól féltek, hogy a szokatlan hangzás elidegeníti a közönséget. Paullal később személyesen is találkoztam Kölnben.

Mással is sikerült személyesen beszélgetni?
– A könyvtől függetlenül találkoztam Gabriel Yareddel (Az angol beteg és A tehetséges Mr. Ripley zeneszerzője), amikor Budapesten járt a Magyar Rádió zenekaránál. Ezt leszámítva mindent telefonon és e-mailben intéztem.

Mennyire lehet számítani a kötet népszerűségére?
– Jelenleg a könyv 4200. helyen áll az Amazonon 2,5 millió könyvből. Pozitív kritikákat kaptam, és egyelőre senki nem szólt, hogy valami nem tetszik neki a kötettel kapcsolatban. Ez persze még változhat…

A jövőben mivel foglalkozol még?
– Tervezek zeneszerző életrajzokat, életműveket dolgoznék fel szisztematikusan, és van egy komplett könyvem megírva Miklós Rózsáról. Jelenleg is több íráson dolgozok (pl. Ennio Morricone és Jerry Goldsmith munkásságáról), de igazából a formátum az újdonság, hogy egyéni módon dolgozom fel a témákat.  Moriconneval nyáron is lesz egy közös projektünk.

 

A fantasztikus könyvhöz gratulálunk, köszönjük a ránk szánt időt! Várjuk az újabb köteteket, tele izgalmas esettel, érdekes elemzéssel!

Scroll To Top