Hófehér vérbosszút esküszik – Hófehér és a vadász kritika

Látványelemekben gazdag akciómesévé módolták a klasszikus történetet, ahol minden figura és történetelem egy kicsit elrajzoltabb és nyersebb az eredetijénél. Hófehérke szende, de sérthetetlen igazságérzetű, Tomb Raider-ügyességű hölgyemény, a vadász olyan, akár Cougburn A Félszemű Coen-filmben, a törpök pedig csak simán gengszterek.

Nem mondjuk, hogy úgy kellett már a világnak egy kiadós Hófehérke-adaptáció, mint egy falat kenyér, hiszen ismerünk néhány feldolgozást, de akció-fantasy-vá még senki nem alakította a mesét. Rupert Sanders rendező is kétkedve fogadta a megkeresést, és nem csak azért mert eddig még csak reklámfilmeket jegyzett, hanem mert egy ilyen kifilézett és letűnt-sztorival nem nagyon lehet manapság labdába rúgni mondjuk a Bosszúállók vagy a Sötét lovag mellett. De, amikor kezébe vette Evan Daugherty forgatókönyvét azonnal rábólintott a felkérésre, mondván hihetetlenül invenciózusan közelítette meg az eredeti sztorit. Igen, voltaképp így is lehet fogalmazni, hogy invenciózusan, meg úgy is, hogy minden cinema-trendet és közönségigényt kielégítő módon.

A Hófehér és a vadász története struktúrájában tulajdonképpen azonos az eredetivel: Hófehér egy szívében nagyon tiszta, nemes és gyönyörű lélek, akit király édesapja és édesanyja nevelnek. Hófehér édesanyja váratlanul meghal, a királynak pedig új hitvese lesz (Charlize Theron), akinek stikkje, hogy ő legyen a legszebb földön és égen. Varázserejének köszönhetően átveszi a hatalmat, a királyságot erkölcsileg földig rombolja, az egész vidék hamuszínű lesz, Hófehért pedig börtönbe zárja. Évekkel később Hófehérből ámító szépségű, eltökélt fiatal lány lesz (Kristen Stewart) és megszökik a fogságból. A baj csak annyi, hogy immáron szebb, mint a királynő, így annak szüksége van Hófehér örök fiatalságára.

A gonosz mostoha így egy alkesz, de profi vadászt fogad (Chris Hemsworth), hogy hozza vissza a lányt. A vadász fél perc alatt rá is lel a lányra, de nem adja a gonosz királynő kezére, hanem inkább segít neki eljutni Hófehér apjának hű népéhez. Bejárják fél meseországot, közben a vadász fölkészíti Hófehért, hogyan kell ölni – igazából csak egyszer mutatja meg neki, de a lány iszonyú tehetséges harcos és azonnal veszi az adást. Közben végig nyomukban van a rohamos iramban öregedő királynő fekete serege. Összefutnak a törpökkel, akik kemények, mint a kő és segítségükkel végre eljutnak a néphez, de addigra ugye Hófehér bekajálja az álnok cselt, és látszólag feldobja a pacskert, ismerjük a mesét. De a slusszpoén csak ezután csattan a történetben: nincs itt szó feltámadás utáni romantikus, világra szóló menyegzőről kérjük szépen. A vendetta tudniillik kötelezi Hófehért, nem is tököl sokáig páncélba bújik, kardot ránt és nekiszalad a sötétségnek.

Néhány apró dramaturgiai buktatótól eltekintve, mint pl. hogy a mindenható királynő miért nem szereli le előbb Hófehért, apropó, miért hagyta egyáltalán életben, hogy fér össze a tiszta, igaz lélek a kardozással, a sztori tulajdonképpen megáll a lábán. A látványvilág, amit Rupert Sanders megálmodott nem szippant be annyira, mint ahogy ő azt szerette volna, sok helyütt inkább valami kifestő könyvre emlékeztet. Kristen Stewart színészi képességiről még mindig nem teljesen vagyunk meggyőződve, itt mindenesetre elég volt, ha kedvesen és csodálkozva néz, meg fut, a szépsége úgyis pótolja a többit. Mikor a vadászt alakító Chris Hemsworth, játszik, mintha folyton Brad Pittet utánozná  a Blöffből, kevésbé meggyőzően. A filmet egyértelműen Charlize Theron viszi a hátán, kiváltképp hitelesen és átélhetően alakítja a besavanyodott, kapzsi királynő szerepét. Összességében egy egyszerű, szép és felturbózott családi meséről van szó, ami első randira és gyereknapokra kiváló.