Címlap » Zene » Keresztapa, Az oroszlánykirály és Csillagok háborúja – a legnagyobb filmzenék

Keresztapa, Az oroszlánykirály és Csillagok háborúja – a legnagyobb filmzenék

Ismerd meg a filmzene történetét és a legnagyobb filmzeneszerzők munkásságát! 1. rész.

Ha több látogatót szeretnél, akkor Kattints!

▲ Hirdetés

A film harmadik dimenziójának is nevezett filmzene a történet kommunikálásában és a szereplők, valamint az általuk megélt események érzékeltetésében fontos szerepet játszik, mégis sokszor nem veszik figyelembe valódi jelentőségét. Hubai Gergely nemrég megjelent Torn Music – Rejected Film Scores c. című könyve hiánypótló kiadvány a filmzene történetében, különösen a méltatlanul – vagy szándékosan mellőzött zenék tekintetében. A kidobott filmzenéket taglaló kötet ötlete alapján néztünk utána a filmzene történtének: cikkünk első részében csak a filmzene szűkebb értelmében vett koncepciójával, azaz a leggyakrabban szimfonikus és szöveges énekhang nélküli zenével foglalkozunk.

A filmzene története: a némafilmtől napjainkig

A zenének már a mozi hajnalán is nélkülözhetetlen szerepe volt, tekintve, hogy kezdetben technikai akadályozottság miatt hang nem társulhatott a mozgóképhez. Az első filmbemutatótól, azaz a Lumière fivérek 1895-ös párizsi bemutatójától kezdve egészen az 1920-as évekig a némafilmek uralták a mozikat, amiket kezdetben zongorakísérettel vetítettek. Erre a célra általában saját zongoristát szerződtettek a filmszínházak. Az 1910-es évektől kezdve a zongorát folyamatosan felváltotta az orgona, vagy akár egy egész zenekar is, de a lényeg eleinte az improvizáció volt – még akkor is, ha már létező kottákból zenéltek. Szintén a ’10-es évektől egyre gyakrabban kaptak a filmek saját zenét, még akkor is, ha ez többnyire a különböző hangulatok és fogalmak bemutatására szánt, előre előállított stílusok és motívumok „mixelése” volt. Az első, teljesen eredeti filmzenét Joseph Carl Breilnek köszönhetjük, aki D.W. Griffith Egy nemzet születése című, 1915-ös filmjéhez szerzett zenét.

A hőskort a Warner Bros. által kifejlesztett Vitaphone rendszer követte 1925/26-ban, melynek segítségével a hangot és zenét fonográffal vették fel, és a képsorokhoz szinkronizálva játszották le. Az első egész estét Vitaphone-os film az 1926-os Don Huan volt, de ebben még nem voltak párbeszédek. A Fox Film Corporation 1926-ban egy továbbfejlesztett technikával, a Movietone-nal rukkolt elő, ami már hangot is képes volt felvenni, az ezzel a technikával készült egész estést mozifilm az 1927-es Napfelkelte volt. Még ebben az évben bemutatták az első hangot, képet és párbeszédet is felvonultató filmet, A dzsesszénekest, és a húszas évek végén nagyon népszerűek lettek a musicalfilmek is.

A mozi aranykorának nevezhető 1933-tól 1956-ig tartó időszakban eleinte még egyfajta másodlagos szerepet tulajdonítottak a filmzenének, amely szinte folyamatosan szólt a filmek alatt, és pontosan ezért az eredetiség is egyre inkább kezdett kiveszni belőle, ahogyan a filmeket egyre gyorsabb ütemben állíthatták elő. Kevesen tudják, hogy az ekkoriban sikert sikerre halmozó Charlie Chaplin, a némafilmek legnagyobb hatású alakja nemcsak szerepelt filmjeiben, de sokszor ő írta és ő rendezte a darabokat, valamint filmzenét is szerzett, vagy producerkedett. Az 1930-as évektől számos híres hollywoodi filmek zenéjét szerezte például Irving Berlin, George Gershwin, Cole Porter és Richard Rodgers is, de nagy hatású zeneszerző volt Wolfgang Korngold is az Osztrák-Magyar Monarchiából, aki például elnyerte az akadémia díját is az 1938-as Robin Hood kalandjaiért. Munkássága szerepet játszott abban is, hogy az 1940-es évektől másként tekintettek a filmzenére, ugyanis az alárendelt szerepet az egyenrangúság váltotta fel. Ebben Bernard Hermann munkássága is benne volt, aki az 1941-es Orson Welles-film, az Aranypolgár zenéjét komponálta.

A második világháború után kevesebb és szerényebb hangszereléssel megszólaló zene jellemezte a filmeket, az amerikai filmzeneszerzésen pedig nyomot hagytak az olasz és francia behatások. Nagy áttörést jelentett, hogy 1961-ben egy fiatal jazz-zongorisa, Henry Mancini Oscart is nyert forradalmasított, lendületes és merész hangszerelésű dalaiért, melyek az Álom luxuskivitelben című filmben hangzottak el. A korai hatvanas években pedig fordulatot jelzett Ennio Morricone spagettiwestern-filmzenéi, melyek alapján már látni lehetett, hogy Hollywood egyre inkább befolyással lesz Európára. Vele együtt Maurice Jarre, Tony Richardson, Michel Legrande és Nino Rota (Keresztapa) teremtette meg a filmzene gazdag, néha klisés, de mindig az érzelmi katarzis felé törekedő sajátos stílusát. A hetvenes évek végén valósággal forradalmasította a filmzeneszerzést az analóg szintetizátor megjelenése, mellyel már akár egy egész zenekar is helyettesíthető volt. Vangelis ebben számított úttörőnek, 1981-es Tűzszekerek című filmhez írt zenéjére biztosan mindenki emlékszik.

A digitális technika folyamatos fejlődésével napjainkban már tényleg egyáltalán nem szükséges nagyzenekar akármilyen monumentális filmzenéhez sem, hiszen a hús-vér zenészek teljesen mellőzhetők a számítógépnek köszönhetően. Napjainkban a filmzenére a legkülönbözőbb zenei stílusok és irányzatok is hatással vannak, ugyanakkor kortárs klasszikus zeneszerzők is részt vállalnak a filmzeneszerzésben, mint például Elliot Goldenthal vagy Philip Glass. Bár ma már messze vagyunk azoktól az időktől, amikor kötelező jelleggel az egész filmet végigkísérte a zene, egyvalami mégsem változott: a vezérmotívum elvét alkalmazva a fontos szereplőknek és cselekményeknek saját dallamuk van, ami a filmzenében sokszor visszatérve ismétlődhet és variálódhat is.

A filmzeneszerzés legjei: a zene a nagyobb, vagy a film?

A filmzene számos nagyja alkotott olyat, ami sokszor legalább olyan emlékezetesre sikerült, mint maga a film. Sokszor nem is tudjuk kihez kötni az ismert dallamokat, például a Rózsaszín párduc jellegzetes főcímzenéjének szerzőjét csak az elvetemült filmrajongók tudnák megnevezni, mégis az első taktusból azonnal felismerjük. Érdemes megismerkedni a legnagyobb szerzőkkel, akik jelentős hatást gyakoroltak napjaink filmzenéire is.

 John Barry (1933-2011) például négy Grammy- és 5 Oscar-díjat zsebelt be a James Bond-filmek és 1960-tól elkezdve egészen 2001-ig számos más film zeneszerzőjeként. Nino Rota (1911-1979) a negyvenes években kezdett filmzenéket komponálni a leghíresebb olasz rendezők munkáihoz: dolgozott Fellinivel, Castellanival és Zeffirellivel, leghíresebb alkotása azonban a Francis Ford Coppola általt rendezett Keresztapa-trilógia első két része.

Az olasz zeneszerzők hatalmas sorát Henry Mancini (1924-1994) folytatja, akit nemcsak a már említett Álom luxuskivitelben című film zenéjéről, hanem a Rózsaszín párduc jellegzetes dallamairól is ismerhetünk. Ennio Morricone (1928-) is a legendás olaszokat képviseli, aki pályája kezdetén elsősorban westerfilmes zeneszerzőként volt ismert, de olyan filmek zenéit is ő jegyzi, mint az Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf, A profi, Polip, Aki legyőzte Al Caponét vagy a Becstelen brigantyk, leghíresebb műve azonban a Volt egyszer egy vadnyugathoz köthető.

John Williams (1932-) már most egy valóságos legenda, pedig szerencsére még nem távozott közülünk. Gyakran dolgozik együtt Steven Spielberg rendezővel, és olyan klasszikus filmek zenéi köthetők a nevéhez, mint a Csillagok háborúja, Indiana Jones, Cápa, Jurassic Park, Superman, E.T., Schinlder listája, Ryan közlegény megmentése, vagy legutóbb a Harry Potter 1-3. része. Ötszörös Oscar-díjas (de 45-ször jelölték!), hétszeres BAFTA-díjas, valamint húsz Grammy-díjat, négy Golden Globe-ot és ugyanennyi Emmy-díjat kapott.

A viszonylag fiatal zeneszerzők táborát erősíti Hans Zimmer (1957-) Oscar-, Grammy- és Arany Glóbusz-díjas német szerző, akinek az Esőember, Oroszlánkirály, Gladiátor, Pearl Harbor, Da Vinci-kód vagy éppen az Utolsó szamuráj zenéit köszönhetjük.

Danny Elfman (1953-) jegyzi néhány kivétellel az összes Tim Burton film zenéjét és a Man in Black filmekét is, a Batman zenéjéért pedig Grammy-díjjal jutalmazták, valamint ő szerezte a Mission Impossible híres zenéjét.

Szintén a kortárs filmzeneszerzők és klasszikus zeneszerzők közé tartozik Elliot Goldenthal (1954-) is, aki jól megkülönböztethető stílusáról, valamint arról ismert, hogy képes számos zenei stílust és technikát vegyíteni teljesen eredeti módon. Goldenthal elnyerte az Akadémia legjobb filmzenének járó díját 2002-ben a Frida című film zenéjéért, de az általa szerzett művek szerepeltek az Alien 3, a Az interjú a vámpírral, a Mindörökké Batman, a S.W.A.T. – Különleges kommandó vagy a Közellenségek című filmekben.

James Horner (1953-) neve talán a Titanic kapcsán lehet páraknak ismerős, ő ugyanis két Oscar szobrocskát kapott a legjobb eredeti filmzene és a legjobb betétdal kategóriában a Titanicért. Nevéhez fűződik A bolygó neve: halál, a Casper, A rettenthetetlen, az Apollo 13, a Viharzóna, az Egy csodálatos elme, a Trója és az Apocalypto filmek zenéje, számos más film között. A Titanic betétdaláról írásunk második, kifejezetten betétdalokkal foglalkozó részében olvashattok, ezért itt most egy másik híres Titanic-zene hallható.

Clint Mansell (1963) nevét nem biztos, hogy megemlítenék egy ilyen összeállításban, de a Rekviem egy álomért zenéjével ő is beírta magát a (film)zenetörténelembe. Mansell egyébként Darren Aronofsky rendező összes filmjét is jegyzi, emellett ő csinálta A pankrátor, A forrás és a Fekete Hattyú zenéjét, ráadásul a Rekviem egy álomért sikerdalát, a Lux Aeterna-t számos mozifilm és tévésorozat előzetesében is lehetett hallani.

A rajzfilmek szerelmesei talán ismerik Alan Menken (1949-) nevét, hiszen számos Disney-film zenéjét ő szerezte, kezdve A kis hableánytól a Szépség és a szörnyetegen, Aladdinon és Pocahontason át a Notre Dame-i toronyőrig, valamint a Herkulesért is ő felel. Menkent nyolc Oscarral jutalmazták.

Howard Shore (1946-) egészen biztosan korunk legnagyobbjai között van. Az Oscar-, Golden Globe- és Grammy-díjas kanadai zeneszerző legismertebb munkái a Gyűrűk Ura-trilógia és A bárányok hallgatnak, de a Hetedik, a Pánikszoba vagy az Aviátor dallamai is az ő nevéhez fűződnek.



Kétrészes cikkünk első részében kifejezetten a szűkebb értelemben vett filmzenével, az általában szöveg nélküli, szimfonikus darabokkal foglalkoztunk, a következő, híres betétdalokat és sorozatban futott zenéket taglaló második részt pedig hamarosan olvashatjátok itt a Zeneten!

Scroll To Top