Daft Punk – a kezdetekről

A ’90-es évek elején a rocky, a techno The Chemical Brothers-t idéző hangzása volt jellemző a zenéjükre egy kis disco hatással fűszerezve. De az Alexis Petridis által készített ’97-es interjú már egészen más pillanatot örökített meg: azt, amikor a két fiatal francia az új stílussal hódolatra kényszerítette a világot.
Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo különcsége nemcsak abban nyilvánult meg, hogy arcukat különböző maszkok mögé rejtették, de a színpad elrendezése, a végtelenül lassú mozgás és a látszólagos komorság is jellemző rájuk. Az sem volt szokatlan, hogy egyszerűen kiviharzottak egy igen jelentős zenei fesztivál sajtótájékoztatójáról, amikor valaki egy „ostoba kérdést” merészelt feltenni. Az egyik magazin egyenesen mogorvának nevezte őket, a sajtótitkáruk pedig elmesélte, hogy a legutóbbi interjú alkalmával húsz perc elteltével egyszerűen hazamentek, és előtte is csak egy szótagú válaszokat adtak.
Most azonban bohócmaszkot viselnek egy-egy kidudorodó vörös orral. Egymásra néznek… majd hangos nevetésben törnek ki.
Az emberek azt mondják, hogy a Daft Punkban nincs semmi vidám (daft) vagy punkos, pedig tévednek. Pontosan azt fejezi ki, amilyen ez a két zenész: vidám és lázadó.

Thomas és Guy-Man tíz éves korukban találkoztak az iskolapadban, együtt lógtak a lemezboltok és a mozik közelében és együtt hallgatták rongyosra a Beach Boys albumait. Tizenhét évesen megalapították a Darlin’-t, egy indie-rock, punk-rock együttest, amelyben Guy-Man volt az énekes. A két daftpunk elmesélte, amikor később a gyűjtők boltjában látták, hogy a Darlin’ lemeze 15 fontba kerül, Thomas teljesen megrökönyödött.
A világ akkoriban még nem állt készen a modern gall zenére, ezért Thomas és Guy-Man más irányba kezdtek vizsgálódni. The Orbot ás Andy Weatherallt hallgattak, és nyakukba vették a várost.
„A rock kezdett lelassulni Párizsban – emlékezik vissza Thomas. – Azután felfedeztük Detroit és Chicago zugait, az sokkal energikusabb, az emberek mosolyogta.”
Miután találkoztak a Laurent Garnier által képviselt újszerű hangzással, felmerült bennük az ötlet, hogy ötvözhetnék kedvenc műfajukat ezzel a hatással. Mi lenne, ha összevegyítenék a ’60-as évek popját a ’70-es évek rockjával, a discóval és DJ Sneakkel – így nevezte Guy-Man a lágyhangzású zenét. Vajon mi jönne ki ebből a keverékből?

Az első Daft Punk album, a Homework, már az újkorszak megszületését jelképezi. Ég veled Darlin’, Isten hozott Daft Punk!
De mitől is punk? Vedd elő a house összes aranyszabályát, aztán szegd meg, törd össze, fordítsd ki! Tedd az ellenkezőjét annak, amit elvárnak! Használj váratlan hangeffekteket! Dobd ki a régi lemezeket! Utánozd a rádiót! Az emberek félnének a technikától? Játszd le az albumod azon a szintetizátorodon, ami veled egyidős! A saját hálószobádban! Ez már ízig-vérig punk!
„Mi inkább otthon vesszük fel a lemez anyagát nem egy stúdióban – mondja Thomas – Sokkal inkább csábít magas színvonalon zenélni, mint a listákon szerepelni. De két dobbal és egy öreg szintivel tudsz igazán nagy lenni, és elérni azt a bizonyos szintet. Ez pont annyira csábító, mint a szabályok szerint játszani. Amikor kezdtük, akkor ez gazdaságos is volt, mert nem volt pénzünk, de most már ez az igazi indok: azért választottuk ezt, mert ezt akartuk választani.”
„Azért tesszük, mert ezt akarjuk tenni” – ez lehetne a Daft Punk jelmondata, amolyan „Ezt neked!” magabiztosság két olyan sráctól, akik megálmodták ezt az őrült zenét.
Aztán Thomas a hihetetlen jelenetről beszél, amelybe porrá törik a zenei formákat és hangzásokat 909 dob segítségével, mintha a világon a legkézenfekvőbb ötletről beszélne.
„Az az élő show – magyarázza közömbös hangon –, amit csinálunk, teljesen átlagos. Nem tudom, mások miért nem csináltak ehhez hasonlót korábban.”

De hogyan képes ennyire élővé válni egy előadás, ahol ez a mozdulatlan, látszólag érzéketlen Daft Punk lép fel maszkok-sisakok mögé rejtőzve és a bolhapiacra való felszerelésükkel, ami egyébként abszolút ellentétben áll azzal a félelmetes, sistergő rakétával, amelyet produkálnak?
„Mi belül élvezzük a zenét – jegyezte meg Thomas –, nem kell mosolyognunk, akkor is élvezzük… Mi nem kötünk kompromisszumokat, mi csak meg akarjuk érinteni az embereket, hatással lenni rájuk.”
A Daft Punk szellemisége azonban még a páncélon is átüt, amit nemcsak a rajongók, de a szakma is elismer, 2009-ben az együttes ugyanis két Grammy-díjat nyert el, és legutóbbi munkájuk a Tron:Legacy szintén Grammy-jelölést kapott.

Forrás: mixmag.net
Videóforrás: youtube.com