Afrika nemzetközi megítélése – a mítosz és a valóság

Binyavanga Wainaina, kenyai író meggyőződése, hogy nagyon rossz az a vélemény, amellyel a világ van Afrikáról. Az szerző az afrikai írók Caine díjának korábbi nyertese.

Képzeljük el, hogy Afrika pontosan olyan, mint ahogyan azt a nemzetközi média lefesti. Ebben az esetben Afrika egy ország lenne, legnagyobb tartománya pedig Szomália. Bono, Angelina Jolie és Madonna együttesen lennének az Egyesült Államok által kijelölt elnökök. Európai segélymunkások dolgoznának a Külügyi Irodában, angol évhalasztó diákok az Egészségügyi Minisztériumban, a Kulturális Minisztériumot pedig azok vezetnék, akik a Kony2012 videókat készíttették.

„Egyszerű és népi”

A valóban afrikaiak olyan falvakban laknának, amelyeket a közgazdász Jeffrey Sachs tervezett. Ezek a falulakók egyszerű, kézzel készített népviseletet hordanának, törzsi zenére táncolnának, napközben közösen gyűjtenének élelmet, és ezt más jövedelmet generáló tevékenységekkel kötnék össze.

A saját épségünkért amerikai békefenntartók és NATO repülők kerítenék körbe a falvakat – boldogság- és biztonságérzetet adva ezzel.  Egy pár csak egy kisbabát vállalhatna – ezzel nem árasztanánk el a szegény, szenvedő európaiakat azzal a vágyunkkal, hogy a falvainkon kívülre utazzunk és a teljes mértékben részt vegyünk a világ dolgaiban.
Nem lenne engedélyezett a kínaiakkal való üzletelés, ahogyan a korábban Kadhafi Líbiájaként számon tartott országgal sem. Afrika felfedezné a benne lakozó gyermeket, elfelejtene haszontalannak, és a világ többi részének tagja lenni.

Térjünk vissza a jelenbe.

Minden érző lény azt mondaná, hogy sosem jó ötlet átengedni a hatalmat másoknak azért, hogy eldönthessék, ki is vagy te. Ez az egyik oka annak, hogy Al-Jazeera tévécsatorna létezik.

Mára, húsz éves gazdasági növekedést követően, ahogy az országaink – melyek mind nagyon fiatalok – elkezdtek kialakulni és nagyra nőni, elkezdtünk kevésbé képregényszerűnek tűnni magunk és mások számára is. Pontosan úgy, ahogyan exportáljuk vállalkozóinkat, íróinkat, tehetséges embereinket a kontinensre és a világ többi részére; ahogy folytatjuk a digitális technológiába való agresszív befektetést, ahogyan elkezdjük az új mezőgazdasági forradalmat; és ahogyan országaink elkezdtek egyre nagyobb politikai és gazdasági ügyekbe fogni.

Afrika képe a Nyugat és saját maga számára is sokszor egy durva és gyerekes rajza a valóságnak. Ezek a képek és szavak azért durvák, mert a durva dolgok a kis befektetés hozadékai: kis befektetés pénzből, időből, figyelemből és képzelőerőből. A kép annál tisztább, minél többet fejlődik. Minél világosabbá válik a politika, annál több út, kábel és vasút épül.

„Afrika nem Svájc”

Ez a folyamat már egy ideje felgyorsult. Az ember legértékesebb eszköze a tanulásra, növekedésre és innovációra való képessége.  

Afrika soha nem lesz olyan, mint Svájc. Az egyik probléma, amit ezzel az úttal kapcsolatban leírtak, az, hogy jelen időben azt mérik, mennyire máshogy néz ez ki azokról a helyekről, amelyek kifinomult és mélyen dokumentált tudattal rendelkeznek magukról. Azok a nemzetek és régiók, amelyek régebben „találták meg” magukat, sokkal jobban képesek prezentálni mások felé a magukról alkotott képet. Afrikának még vannak olyan részei, amelyek még nem kötelezték el magukat amellett a nemzetállami státusz mellett, amit az 1885-ös berlini konferencián és az 1960-as években a nagyhatalmak húztak meg.

Vannak olyan nemzetállamok, amelyek ezt sosem fogják túlélni – és újak fognak belőlük emelkedni, emberek új egyezségével, új forrásgazdálkodással, amely azt használja, ami helyben van.

Nem kérdés, hogy ezért meg kell dolgozni. A bátor, képzelőerővel és kellő vággyal rendelkezők munkája lesz ez.
Egymilliárdan vagyunk – ebből minden emberi meggyőződés, amit el tudsz képzelni.

8 éve az én országomban, Kenyában felhagytunk azzal, hogy mindent tudunk irányítani. Kenya most új ötletekkel, üzleti élettel, festményekkel, könyvekkel, mozifilmekkel, magazinokkal és gyárakkal van tele. Bárhova megyek, fiatalokat látok: magabiztos, előretekintő fiatalokat. Őket láttam Lagosban, Ruandában és London külvárosában is. Az egész kontinensen friss a beton. Nagyszerű kihívások vannak, ugyanakkor agresszív mozgalmak is – és a mozgalmak mindig konfliktust szülnek.

Ami ennél sokkalta rosszabb, az a stagnálás. Vannak olyan helyek, ahol az emberek csak ülnek, és várnak a csodára. Az IMF utáni 1990-es időszak volt ilyen – de az inkább csak egy pillanat volt, mintsem tartós valóság.

A dolgok gyorsan változnak. Az az igazság, hogy még csak most kezdtük el látni, milyenek is leszünk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Kína felemelkedésével már nem kényszerülünk elfogadni semmilyen alkut Európával, ami együtt jár a tartós nyomorral, hozzá nem értő önkéntesekkel és esetenkénti NATO-bombákkal.