Az aszkéta és az esztéta, avagy egy hétvége Sík Sándorral

Az aszkéta és az esztéta, avagy egy hétvége Sík Sándorral

Péntek

Korunk egyik legnagyobb rákfenéje a rendszertelen táplálkozás. Ezt kérem, higgyék el nekem! Például ma is, ahogy tegnapi kései vacsorám után ágyba kerültem, ébredésig várt rám a felismerés: olyan falánk voltál, hogy elharaptad a szádat. Nem nagy ügy, az pedig, hogy reggeli közben ért a seb újonnan meglelése, már csak hab a tortán.

Temérdek munkám sorait rendeztem, s szembesülni kényszerültem A Feladattal: írjam le, ki az a Sík Sándor.  Elsőre ez úgy hangzott, mintha azt mondták volna, öntsem metaforába a vietnami háború és Kurtz ezredes kapcsolatát. Azért nekiláttam.

Nem kétséges, hogy a XX. századi magyar líra és próza egyik legnagyobb alakja (vagy alakítója) úgy érintette meg az életemet, ahogy tündérek szokták körbelepni az elesett főhőst az erdő mélyén. De ez már évekkel ezelőtt volt. Ma csak az volt a dolgom, foglaljam össze. Így megpróbáltam reprezentáns igyekezettel kitölteni az űrt, mely a munkássága és eddigi ismereteim körül tátong, illetve ezek közé – optimista megfogalmazásban – éket ás.

Ahelyett, hogy fakultatív adatoknak, életrajzi mikro-drámáinak jártam volna végére, verseket olvastam. Időt, energiát nem kímélve loholt figyelmem verseskötetein, munkám pedig cseppet sem haladt.

A gyomrom korgása közepette már-már azt hittem, emberi hang szólal: miért nem eszel? És akkor történt a tragédia. Salátából, kenyérből és sajtból álló ebédem közepette szemtelenül kellemetlen fájdalom villámfénye cikázott át lehunyt szemhéjam mögött, és a mohóságom stigmája új lendülettel fakadt vérbe. Megszakított étkezésem vízért, felcserért kiáltott. Vért köpködve néztem fel a tükörbe azzal a kérdéssel, amit a gyerek kérdez sírva anyjától: miért történik mindig ez?

Gondolkodás nélkül ültem vissza, és fáradó szemem szűnni nem akaró figyelemmel kísérte verseit, gondolatait, kortársainak véleményét és az utókor szeszélyes, egyszerre kedves és trágár ismertetőit a humanistáról. Így ért az este, váratlanul, és lassan értettem meg, száz év távlatában épp dimenziója elérhetetlen a kettős, de gyenge mondanivalómnak, hogy napom gondoskodó, ám alig látható tolvaját a horizont durva, keleten kélt szele bár ködbe lepte, ámde segítette is.

Ez az első tanulság adja magát, vitathatatlan. Táplálkozzunk rendszeresen! A második vitaszerű, és egy eldöntendő kérdésen mereng. Olvassunk Sík Sándor verseket vagy ne?

Hogy én mit mondok, az teljesen mindegy! Nekem az számít, maguk mit mondanak. Kontártálalt személyiségem pedig, ami mindent – sokkal – többször rág meg, mint szükséges, további két kérdéssé formálja előző felvetésünket, melyek összefüggése fraktálszerű, azaz egyik a másikból következik. Kinek származik haszna abból, ha az ember olvas Sík Sándor gyűjteményt? Hogy mi a másik kérdés?

Ha tudod a választ, megérted a gyereksírást is, és ha jó irányba nézel, egy-egy pillanatra megláthatod, hogy vándorol a csend könnyes szemein át a ma sűrű valóságának vak igazsága, hogy folytatni kell.

Megfogadtam, hogy a következő napom levegőjét a száraz adatok fullasztó klímája fogja kísérni.

Szombat

Sík Sándor 1889. Január 20.-án született, Budapesten. Három, idősebb testvére párhetes korában halt meg, fertőzésben, apját 14 éves korában veszítette el. Gyermekkorát övező halálesetek miatt korán kialakult benne a nemcsak önmagáért, de másokért is érzett felelősség. 1898-tól a pesti piarista főgimnáziumban tanul, ahol 14 éves korában tanítói reverendát kap. Osztályfőnöke Palásti Gyula, görögre Maywald József oktatja. Az iskola szellemisége a klasszikus humanista emberkép. 5-es korában csatlakozik – öccse, Endre javaslatára – a Regnum Marianum egyesület által, Izsóf Alajos szerkesztette Zászlónk folyóirat munkájához. Az újság Prohászka püspök, Kanter Károly és Majláth Gusztáv javaslatára indult útra. ’21 és ’30 között főszerkesztő. Novíciusként előbb Vácott, majd Kecskeméten töltötte tanulmányait. Itt ismerkedik meg Zimányi Gyulával, prefektus és hittanár, aki évtizedekig tanítója, gyóntatója marad. 1906 és ’10 között a pesti egyetem magyar-latin-görög szakos hallgatója. 1910-ben megnyeri a Petőfi Társaság irodalmi díját, amikor is – öccse naplójegyzetéből tudjuk – külső hatások arra sarkallták, hagyja ott a szerzetesrendet. Miután testvére a család előtt hasonló szándékáról beszélt, Sándor így fogalmaz: „Ha te kilépsz, én nem léphetek ki.”

1911. június 30-án pappá szentelték. Alkotóművészként, szerkesztőként és kritikusként vesz részt az újjáalakult Élet és zászlónk folyóirat munkájában. 1914-től önképzőkört, nyilvános előadásokat, vitaüléseket, szavalóversenyeket rendez. Előadássorozataiban nagy figyelmet szentel a kortárs irodalomnak. Ady, Móricz, Kosztolányi, Bródy, Kaffka Margit munkáinak elemzése ránk maradt előadásjegyzeteiben szerepelnek. Az 1912-ben megalakuló magyar cserkészszövetség első elnöke, és az 1930-as évek végéig jelentős személyisége. A cserkész szót ily módon értelmezi: „cserkészd a jótettek alkalmát”. A ’20-as évekre a magyar cserkészegyesület világhírű eredményeket ér el a nemzetközi találkozókon.

1911 és ’19 között osztályfőnöke Szerb Antalnak. Az Élet szerkesztőségén keresztül ismerte meg Kosztolányit, Márkus Lászlót, Hevesi Sándort, Móricz Zsigmondot, Krúdyt, Tompa Lászlót, Domonkos Istvánt, Tarczai Györgyöt, Andor Józsefet, Kanizsai Ferencet, őt pedig valószínűleg mindenki.

1920-tól tagja a Szent István Akadémiának, ’22-től a Petőfi társaságnak, ’25-től a Kisfaludy Társaságnak. Ez idő tájt jelenik meg Zrínyi című drámája, Kölcseyről írt breviáriuma, a Hét szép história című novelláskötete, vagy éppen irodalomtörténeti tanulmányai Adyról, Gárdonyiról, Prohászkáról, vagy irodalomelméleti írásai, például Az ember tragédiájának értelme címmel.

1929 és 1945 között a szegedi egyetem második magyar irodalmi tanszékének előadója. ’32-től már az egyes számú tanszéknek is vezetője. Így a régi, az új és a legújabb kori irodalom oktatása is az ő kezében összpontosult. Az 1920-ban Kolozsvárról áttelepült iskolában szakmai kortársai: Zolnai Béla, Kerényi Károly, Mészöly Gedeon, Bartók György, Halasy-Nagy József, Marót Károly, Várkonyi Hildebrand Dezső, Koltay-Kastner Jenő, Klemm Imre, Halász Előd, Nyíri Antal, Szent-Györgyi Albert, Buday György, Bibó István, Erdei Ferenc, Kelemen János, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, Baróti Dezső, Radnóti Miklós.

1948-ban kap Kossuth Díjat.

1947-ben lemond az Országos Köznevelési Tanács alelnöki posztjáról, és magyar piarista közösség tartományfőnöke lesz.

Ez a lépés és az új rendszer irányába történő makacs elzárkózás munkásságát is a rendi teendők köré csoportosította, irodalmi-szépírói tevékenysége háttérbe szorult. De küldetéstudata haláláig sem hagyta el, ezt életének utolsó évtizedeiben előadott konferenciabeszédei is bizonyítják. Ebben a tekintetben haláláig termékeny maradt.

Vasárnap

A XX. századi irodalomtörténet központi alakja, munkásságának hatása a lírára barátságos és szép, a kor irodalmára páratlan, társadalmi életére példa értékű, az esztétikai felfogásra univerzális, a prózára és a képzőművészetre felbecsülhetetlen. Személyiségét és leíró hangvételét olyan őszinteség jellemzi, amelyre mindünknek szüksége lehet az életben.

Én egyedül tőle olvastam azt a felismerést, amelyet minden műolvasónak – ha tudatalatti is, de – egyetemes igazságot jelent. Az esztétikai mű értelmezésének, azután hogy kinyitod a szemed, három vetülete van. Az első a művész kifejező szándéka, központi. A második a befogadó létminőségében felfogást nyerő tartalom, egyéni, szubjektív. És a harmadik, amit úgy nevezhetnénk esztétikai vagy szellemi tartalom: közös értelmezési tér, amely kollektív kultúránk hagyományaiból táplálkozik.

Azt mondta Esztétika című könyvéről, hogy hiba lenne élete főművének tekinteni, csak az életpályában ábrázolva lehet jelentősége. És én azt hiszem, itt kell megragadnunk az igazán lényeges tartalmat. Számtalan esszé, tanulmány születhetett azon célból, hogy megszerkessze Sík Sándor életrajzi és szakmai összefoglalását. Hibás elgondolás! Ugyanis nem létezik. A ma is élő tanárok, professzorok, akiket még tanított, egy-egy sanda tekintetében még megcsillan egyedi látásmódjának visszfénye. Szavakba azonban már csak nagyon nehezen szőhető.

Mélyen nyugvó felvetésem, – kérem, bocsássa meg az Olvasó az elszántságomat! – most Coppola indiánjaival azonosítja Sík verseit: ártatlanok, újak és régiek, érintetlenek, de harcosok és szépek.

Ezen elmélet – talán nem nagyobb túlzással mondja ki, – hogy minden értekező elemzés, tanári előadás hatása egy olyan ember számára, aki először találkozik a tanítóval, körülbelül a napalmmal egyenértékű. Pusztító, megsemmisítő, kétes, néhol akár rossz szándékú is.

Nem kell energiát fordítani arra, hogy megértsük, miért alkotott olyan lázas erővel, vagy utánajárnunk mi volt előbb a magyar, vagy az amerikai cserkész szövetség. Ezek szinte lehetetlenül felesleges feladatok. Ő sem ezt akarná. Csak azt, hogy felismerjük. Ehhez pedig nem szavak kellenek, és nem elég megérteni a modern katolicizmus kísérleteit, a humanista filozófiát, a középkori egyházi gondolkodók esszenciális meggyőződését. Mert az ember több mint eszmék, ideológiák vezérelte társadalmi berendezkedések véletlenszerű idege.

A mi dolgunk az, hogy járjuk az utat, mindegy, hogy hogy hívjuk.

Tudják ki ez az ember? A Hesse könyvből az üveggyöngyjátékos.