Láthatatlan rajzokkal kel életre az emlékezet

A Műcsarnok Mélycsarnokát kellemes félhomály lepi be.  A falakon furcsa rajzok hiányzó részletekkel, néhol kicsit kiegészítve. A háttérben egy 26 perces rövidfilm forog, zenéje (Vígh Mihály komponálásában) és a narrátorok búgó, monoton hangja különös hangulatot kölcsönöz a tárlatnak.

Tegnap Magyarósi Éva Láthatatlan rajzok című kiállításán jártunk. Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, a sötétben a plexibe gravírozott rajzok minden egyes lépésnél kicsit mások, minden pillanatban változnak az árnyalatok, a műanyag lemezektől mintha térhatásuk is lenne a képeknek, sőt, mintha életre kelnének.

A művésznő által választott téma cseppet sem könnyű: szeretteink halála és az utánuk megmaradt emlékezet. Magyarósi a kiállítással feldolgozza saját apja iránt érzett gyászát is. Alkotásaiban régi családi fotókat dolgozott át, megelevenítve egy-egy kicsit már megkopott történetet. Munkáiban ötvözte a fotó, rajz és festmény műfaját. Talán ez is mondanivalót rejt magában: ahogy ő is több helyről merít, emlékeink is összetettek, bonyolultak, keverednek a valósággal és fantáziával.

Ahogy belépünk a Mélycsarnokba, az első szobában a Hívatlan vendégek fogadnak, valójában egy 5 darabból álló képsorozat. Talán mi is hívatlan vendégek vagyunk? Hisz mások emlékei közé lépünk be. Tovább haladva két fekete-fehér kép vár ránk: A múltat be kell vallani és Rajzok, de nem látja senki címmel. Ezután már színesedik a tárlat, következik a Láthatatlan rajzok, a kiállítás címadó alkotása. Egyetlen képben egy egész történet elevenedik meg: ember és állat az erdőben.
Ami kicsit hátborzongató, hogy néhány képről arcok hiányoznak. Teljesen üres a helyük, vagy csak a körvonalaik látszanak. Ha belegondolunk azonban, saját emlékezetünket látjuk viszont, hiszen nekünk is hiányos a memóriánk, néha arcokra, néha nevekre nem emlékszünk már úgy, ahogy egykor. Más alkotásokra apró kiegészítéseket (pl: süveg, fejdísz, angyalszárny) csempészett Magyarósi Éva, talán jelezve, hogy ő is úgy bánt a képekkel, mint mi az emlékeinkkel: itt-ott kiszínezve, picit megmásítva a történetet. Mindez jelzi a társadalmi és egyéni emlékezet irracionalitását is. A színekről egyébként nekem a filmek kockánkénti színezése jutott eszembe, de a címek is nagyon beszédesek. Például: Még nincs vége – utal talán arra, hogy memóriánk is folyton alakul és változik, Láthatatlanul jöttem, és láthatatlanul tűnök el – jelezve talán, hogy előbb nem ismernek az emberek, majd pedig elfelejtenek.

Ha egy kicsit beljebb lépünk, a következő teremben kényelmes kanapén nézhetjük meg a filmet, ami eddig is végig kommentálta a háttérből a kiállítást. Magyarósi Éva alkotása (Apámnak címmel) a VJ-kultúra hang- és képmontázsaihoz áll közel. A film a tárlatot személyesebbé, bensőségesebbé teszi, ugyanakkor segíti a látottak értelmezését is. A filmben megelevenednek az alkotások, a színek folyamatosan változnak, minden mozgásban van. Az merült fel bennem, a művésznő értelmezése szerint az emlékek tehát egy ilyen fantáziavilághoz hasonlóak? Egy olyan világ, amiből néha hiányoznak egyes dolgok, néha kicsit megszínesítjük, kiegészítjük. Egy olyan világ, ami folyamatos mozgásban van, vagyis minden pillanatban változik. Persze emellett a művészet kérdése is megjelenik, a filmben Magyarósi (Lenz nyomán) kiemeli a rajzolás és festés folyamatosságát, örök létjogosultságát.

A kiállításhoz több program is csatlakozik arra az esetre, ha valaki jobban el akar mélyedni a témában. Június 2-án Út a boldogsághoz workshop keretében önismereti tréningen vehetünk részt Kovács Olga pszichológus vezetésével. Pár nappal később, 7-én 18 órától Csillagtúrára indulhatunk Winkler Nórával azonos című könyve kapcsán. 9-én Iványi-Bitter Brigittával (kurátor) és Magyarósi Évával vehetünk részt tárlatvezetésen. A Múzeumok Éjszakáján, 16-án 19 és 20 órakor tárlatvezetés indul, 23 órakor pedig a Balaton zenekar koncertje szórakoztatja a közönséget. Június 21-én két Magyarósi film után Mariane Satrapi és Vincent Paronnaud Perszepolisz című animációs munkáját tekinthetjük meg.

Az Iványi-Bitter Brigitta által jól összeállított tárlat elgondolkodtat és önértelmezésre, átértelmezésre késztet. Az elmúlás és hiány érzése kézzelfoghatóvá válik, a láthatatlan látható lesz a tárlat rajzai és karcolatai között sétálva. Két narrátora (Takács Katalin és Magyarósi Éva) Pilinszky- és Magyarósi verseket, illetve Siegfried Lenz Németóra című munkáját idézi fel. A folyamatos kommentár és aláfestő zene segít elmélyedni, elgondolkodni. Személy szerint nekem az Osztálytalálkozó című alkotás lopta be legjobban magát a szívembe. Ezen a képen egy klasszikus osztálykép szerepel, de hiányzik róla valaki, egy ember középről teljesen eltűnt, további hatnak pedig hol halványabban-hol erőteljesebben, de már csak a körvonalai látszanak.
Nekünk is csak körvonalak maradnak? Mi vajon emlékszünk még régi osztálytársainkra, egykori barátainkra? S ők őriznek-e minket emlékezetükben, vagy mi is csupán vonalakká válunk mások számára? Hogy maradjunk emlékezetesek? Hogy emlékezzünk a számunkra fontos emberekre? Ezek a kérdések kavaroghatnak a fejünkben, elhagyva a tárlatot.
Lezárásként igazán frappánsak tartom a filmben elhangzó sorok: „Mindennek a java láthatatlan.”

 

Képek: mucsarnok.hu