Mindkettő vérfürdő, csak a színe más – A western és a noir

Lehet én láttam túl sok filmet, de a „trendi”, egy kaptafára készült alkotások szájbarágó, buta gondolatmeneteitől lassan teljesen elmegy a kedvem, hogy új filmet nézzek meg. Klisék, végletekig egységesített karakterek, megírt fordulatok és felismert párbeszédek közepette tényleg semmi újat nem látok egy ideje. Talán a szeptemberi mozis filmkínálat nyújt némi „vérfrissítést”, és megváltoztatja a véleményem. Ismerve magamat, a neo-noir-ra fogadok.
Nick Cave új forgatókönyvéből készült film, a Fékezhetetlen a héten kerül a magyar mozikba (lásd: Bányász Attila kritikája Elpusztíthatatlanok címmel a filmtrailer.hu-n!). Cave korábbi munkája, a 2005-ös Az ajánlat egyedi hangulatú, erőszaktól sem mentes, igazán naturalista „westernre” sikeredett. A héten azon gondolkodtam, milyen megfontolás vezethet oda, hogy – nyilván nem véletlenül – egy western és egy gengszterfilm díszítse a zenész életművét.

Jelentős problémakör nyílik meg előttünk, amikor rájövünk, ahhoz, hogy felfejtsük a kulturális értelemben vett múltunk valamennyi ikonját, évezrednyi gondolkodó és százévnyi film tengerében kell kiismernünk magunkat (és akkor még nem beszéltünk a festészetről és a zenéről.) 2012-ben komoly rálátással kell bírnod, hogy ne érjen hiányosságra vagy logikai megközelítésre vonatkozó kritika. A kérdés az, hogy fér össze ez a két dolog? Esélyünk sincs minden olasz, neorealista filmet megnézni, vagy a német expresszionizmust elemezni.
Jelen cikk nem próbál almanachként szolgálni a noir-rajongók számára, de valamilyen szinten iránymutatást adhat a tisztelt moziba járó közönségnek.

Kezdjük azzal, mi is az a film noir?

Épp a napokban olvastam egy kritikus véleményét a témában, miszerint a noir volt az a forma, ami megnyitotta a kaput a mai filmek előtt és Nino Frank nevezte el először a filmstílust 1946-ban.
A 40-es, 50-es években kialakuló formavilág mindmáig több száz sikerfilmben köszön vissza.  A háború utáni korszakot vászonra hívó téma megpróbálja felfedni a 20-as, 30-as évek nyomasztó klímáját és színfalak mögött húzódó rejtélyeket. Már ebből is tisztán látszik, az amerikai film ekkor még milyen közel áll az európaihoz, versenyzik vele.
A noir jellemzői azonban valahogy kicsúsznak az ember kezei közül, a stílusjegyek inkább hangulati, emocionális dimenzióban jelennek meg. A történetben a leggyakoribb motivációs erő a nő, aki akár bűnbe, erkölcsi megingásba is taszíthatja a kulcsszereplőt, miközben önmaga sötét oldala a katarzisig szintén csak sejtető jellemzést kap. A leghíresebb stílusteremtők: A máltai sólyom, A gonosz érintése és a Kínai negyed. A film sajátos kamerakezelése, tónusa, színkezelése határozza meg a noir-t. Legalábbis 50 éve még így volt. Azóta sokat változott a világ, és rengeteg neo-noir-nak tekinthető alkotás látott napvilágot.

Az új noir tovább görgeti a stílus kezdeti jellemzőit. A sötétséget még inkább elrejti, vagy éppen a kamera elé tárja, a női karakter pedig már nem egyszerű eszköz, szépen lassan kulcsszereplővé válik. Ilyen például Michael Mann Szemtől szemben alkotása vagy a Cowboy Bebop – mindkettő személyes kedvencem.

Sci-fi noir: A stílust már az 50-es években összemixelik a futurisztikus történetekkel. Azért a legsikeresebb mozik későbbi keltezésűek, mint a Szárnyas fejvadász, a 12 majom, a Dark City, a Végső megoldás: Halál, a Különvélemény vagy a Gattaca. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, mi lenne Hollywood-dal Philip K. Dick nélkül.

Country noir: A legújabb kori film vívmánya. Nem vénnek való vidék, Közellenség vagy Martin Scorsese nagysikerű HBO-sorozata, a Gengszterkorzó – Boardwalk Empire. Ebbe a sorba belepasszol a Fékezhetetlen is. Illetve nem csak ebbe. A noir lassan száz éves, és a kritikusok, a film diszciplínikus elhatárolásáért felelők szívesen választják el a noir-t, a new noir-t és a country noir-t. Azért azt látnunk kell, a forrás közös.

Hollywood filmjei – de legalábbis a forgatókönyvek – önálló életet élnek. A premier és dvd megjelenés után állandó példává (vagy prédává) válnak, és újra felütik fejüket más rendezők munkáiban. Kedvenc példám az évtizedenként újraforgatott legenda, Akira Kurosava Yojimbo-ja. A film története egybe esik Sergio Leone klasszikusával, az Egy maréknyi dollárért című filmjével, és később sem hagyták pihenni a sztorit. Van Damme az Infernoval, Bruce Willis Az utolsó emberig-gel tisztelgett a történet előtt. Nemrégen épp Tarantino forgatott a témában új ördögszekeret. Látszólag nincs sok kapcsolat, azonban ha belegondolunk, a western kiváló ellenpéldaként kapcsolódik témánkhoz.

Az ellenpólusok számegyenesét az esztétikai értelmezésben naiv-romantikus-klasszikus hármasnak szokták aposztrofálni. A naiv ösztönösen rajzoló alkotástípus, eszközei, mondanivalója túl egyéni, a művész belső indíttatása nemcsak az alkotás életre hívásánál ad erőt, de a kifejezés ösztönös megfogalmazásában is tetten érhető. A romantikus stílus már összetettebb, az egyén belső vívódását kutatja, vetíti ki a világra, és jeleníti meg a világ gyorsan változó miliőjében. Ez lenne a szigorú értelemben vett noir. A klasszikus stílus teljes erőfeszítéssel a valóságot próbálja leképezni, eszközei ehhez pedig az esztétika egyetemes repertoárja.

A filmelmélet egyébként egy késő-reneszánsz stílusból származtatja a noir látásmódját, amit úgy neveznek, Chiaroscuro. A reneszánsz idején a művészek felfedezik, hogy a fény-árnyék hatásával hangulatot, kompozícióba rejtett élményt képesek megvalósítani. Ez a felismerés drámai eszköztára a Chiaroscuro. (Da Vinci és Rembrandt a korszak leghíresebb művészei.) A sötétég funkciója gyakran a gonosz megjelenítése, ábrázolva őt a sötétség legfontosabb szereplőjeként, és pontosan ez jön ki az idézett filmek kulcsszereplőinek mondanivalójában. Az eszményített világ, szép szavakba öltöztetett valósága tanulságként mindig a gonosz árnyhatalom által még nem irányított, elhatárolt sziget. De az őrök már a kapuban várnak. A romantikus halál, mondom én, de tárgyalásunk középpontja gyakran lesz képregények eszköztárává, vagy ha magyar kapcsolatot keresünk, én itt találom meg a „balladai homály” kifejezés értelmét is.
Egyre erősebb a meggyőződésem, a forgatókönyvíró-rendező páros nagyon is tudja, mit csinál. Ellenpólust előző filmjükhöz. Ugyanis ahogy a noirt a romantikába kell sorolnunk, művészi értelemben a legtöbb western esetében – így Az ajánlatnál is – a klasszikus kategória ad elméleti támaszt. A klasszikus vonalvezetés és stílusjegyek előre meghatározzák az események láncolatát, a romantikát felváltja a realitás, a ködöt a fények által tisztán bevilágított agresszió, a lemondó, deviáns életérzést a bosszúvágy. Természetesen a határ nem válik el egységesen. Inkább egy egyenes két végpontja, melynek köztes pontjai egy, a két oldalhoz fűződő hozzáállást számszerűsíti. Az ajánlat sem az a tipikus western. Az ausztrál kolonizáció idején játszódó film három testvér tusája egymással és a törvénnyel, játékelmélet szerű leszámolásuk egymással rendelkezik nehezen észrevehető, de romantikus tartalommal. Talán elég jól szemléltetett a jelenség, hogyan operálnak e két tartalmi sík között a filmesek. Ha igazam van, a kontraszt jól reprezentált példája a western és a noir között meghúzódó érdekellentét. Nick Cave pedig a héten hozza Magyarországra bizonyítékai tárházát. Én kíváncsian várom.