Gonzo: a szellem tánca az aktualitás és a rögös múlt értékei között

A gonzo újságírás lényege könnyebben, múltja nehezebben körvonalazható. Hogy hogyan talál egymásra Hunter S. Thompson személye William Faulknerrel, mindezt Örkény István szellemében, abban jelen cikkünk nyújt támpontot. Varga Róbert írása.

In medias res

Örkény István: Hírek és álhírek című egyperces novellája, mint egyébként a legtöbb, a szelíden beszélő narratíva mögött korának – és közhelyszerűen a mi korunknak is – perifériára szorult kérdéseit elemzi. Megnevezett, mi az aktuális.
„Ha a régi híranyag semmivel sem unalmasabb, mint az új, akkor talán az sem fontos, hogy amit elolvasok, megtörtént-e, vagy sem. Lehetséges, hogy kíváncsiságom beéri álhírekkel is.” – mondja viccből, de valahogy mégsem nevetünk. Emberként engem inkább paranoia fog el, hogy ma az érdeklődésünk iránya annyira meghatározott a jelenben, hogy a múlt üvöltő értékei mellett vakon haladunk tovább.
Azonban az újságírásnak óriási profit ez a mondat. Bármiről lehet írni, nemcsak a máról.
Mielőtt továbblapoznának, engedjék meg, hogy ismertessem témám tárgyát, ami nem más, mint a „gonzo újságírás”. Ugyanis a fogalom meghatározásánál az elemi internetes eszközök sorra kudarcot vallanak. A wikipedia például rengeteg hiányossággal küszködik ezen a téren, de más ide vonatkozó tartalmak is gyakran rossz irányból közelítenek.
Kezdjük az egyszerű kiindulóponttal, aztán rátérhetünk az összefüggések láncolatára. A megkerülhetetlen személy, Hunter S. Thompson, örök szellemi tulajdonosa a Rumnapló, a Hell’s Angels, A félelem birodalma és a Félelem és reszketés Las Vegasban című könyveknek.

Origo

Thompson – haláláig – a ’70-es években kialakuló stílusirányzat őrzője. A legtöbb meghatározás a műfaj teremtőjeként aposztrofálja. Tévedés! A gondolat teremtője időben és térben alapvetően meghatározhatatlan. Thompson stílusteremtő ősatyának William Faulknert tekinti. Ami több szempontból is kiváló példa.
Regényei kivétel nélkül egy helyszínen, Mississippi államban játszódnak, kora pedig az amerikai polgárháború, melynek kontrasztja –Észak és Dél, háború előtt és után – véres, őszinte, de nehezen értelmezhető tanulsággal szolgál minden olvasónak, aki hajlandó kinyitni regényét. A tanulságra most nem térnék ki. Arra viszont muszáj lesz, hogyan építkezik ez a mondanivaló.

Az emberi gondolatok útján rágódik, amelyek – szerencsés esetben – könnyed formában alakulnak szóvá, és – verbális visszacsatolások után – helyes cselekedetté. Azonban vannak gondolatok, amelyeket nem mond ki az ember, viszont annyira gyötri, hogy cselekedetben testesül, erőszakká és bűnné válik. A tovagyűrűző jelenség pedig – a faulkneri regény egyik főismérve szerint – egy összetett rendszerben rekedt, ismétlődő állapottá válik. Ezen állapot alakítja regényeit, melyek rendre egy-egy központi beszélgetés köré formálódnak. A beszélgetések filozófiai, pszichológiai eszközökkel próbálják meg felderíteni az okot, amelyek valódi tartalma kétségtelen, hogy a múlt homályába vész. Állandó tanulság regényeiben, hogy a múltat fürkésző személy csak a „saját szemüvegén keresztül” tanulmányozhatja a világot, a magyarázat pedig, ami hosszú, kínos munkával kerül a felszínre, töredezett és bármennyire is erős, naiv válasz a kimondhatatlan kérdésre.

Thompson nagyon is tudta ezt. És ez a szellem – vagyis univerzális működő – a belső hajtóerő, amelyet munkáiba csempész. Így lyukadhatunk arra a következtetésre, hogy az élmény szubjektív befogadása felülírhatja az objektív tartalmat, így kölcsönözhet egyedi hangzást egy újságíró a tények kusza keresztmetszetébe.
William Faulkner amerikai klasszikus, annak a körnek a tagja, akik a déli irodalom alkotóiként kerültek be az irodalomtörténetbe. Mark Twain, Robert Penn Warren, Flannery O’Connor, Truman Capote, Eudora Welty és Tennessee Williams sorolható ide. Nem lehet kétséges, hogy az amerikai irodalom ezen képviselői minden modern írót megihlettek az újvilágban.
Bár ez csak személyes véleményem, Gabriel Garcia Marquez és a Mario Vargas Llosa egyértelműen, de talán Vonnegut stílusjegyei is faulkneri hagyományokat ápol.
De a mai témánk a „gonzo”. És amiről eddig beszéltem, az a fogalom egyik – úgyis mondhatnánk klasszikus – meghatározása.
A másik kiindulási elv az egyénből építkezik. Ugyanis a gonzóhoz – már a fentiekből világos – elengedhetetlen az egyén tiszta gondolkodása, amely képes kiszűrni azokat a különbségeket egy tudósításban, amelyek fontosabbak, mint a többi. Ebben az értelemben az „író” – bocsássa meg a hallgatóság a képzavart – egy „ház”, amely az adott munkát vendégként fogadja, otthont ad neki, elemzi, marasztalja, és csak akkor ereszti el, ha már nem tudnak egymásnak mit mondani.

Consequenti

Azért érezhető, hogy ez nem kis feladat. És nem tartom szerencsésnek, ha ezt a géniuszt, amely nemcsak irodalmi gondolkodókon, de korokon és évszázadokon keresztül érett a kollektív tudatunkban, a „narkotikumok eszközével élő újságírás” megtestesítőjeként értékeljük. Ez degradáló leegyszerűsítés, a dolog ennél sokkal bonyolultabb.

Ahogy szerény irományom aktualitása (Örkény száz), lassan konklúziót kényszerít magának, úgy arra kérem a kedves olvasót, gondolja át, mit is teremtett Thompson. Nem teremthette meg más is kimondatlanul? Hiszen a múlt megkövesedett gondolatai bárki számára nyitva állhattak, és az amerikai klasszikusok nem történelmi regényeket vagy romantikus irodalmat hoztak létre, hanem korképet arról a világról, ami körbe veszi őket, jelezve ezzel az örök aktualitás mibenlétét.
Higgyék el, a faulkneri leírás brutális, de szóban gazdagon illusztrált mondatai nem az egyszerű embernek szólnak, hanem annak, aki megérti őket. Ez pedig komoly kihívás. Én például a Fiam, Absolont márciusban tettem le, és eszem ágában nincs újra kinyitni, amíg 10 fok fölött van a napi átlag-hő. Talán kétszáz év múlva az amerikai olvasók úgy értelmezik, mint a Shakespeare-i irodalmat, amit a nyelv átalakulása miatt alig tud valaki elolvasni.
Megint elkalandoztam. A lényeg, ami életre hívta cikkemet, hogy meggyőződésem, létezik – nemcsak a mai – magyar irodalomban is aktív használója a faulkneri tudásnak, hiszen az leírt tartalomként a XX. század bármely alkotójának rendelkezésére állt. Matematikai bizonyításnak nem állná meg a helyét okfejtésem. De a lehetőség kétségkívül adott. Ha pedig találunk példát, módszertani alakzatok összehasonlításával megkísérelhetjük a párhuzamok felkutatását.
Ehhez azonban nem elég egy internetes poszt térigénye. Így most csak két példát említek. Karinthy Frigyes: Mennyei riport, és Utazás a koponyám körül, illetve Örkény egypercesei.

Lehet, csak én látom a végtelen kapcsolatot a letűnt múlt dühös, és a magyar modern mosolygó gondolkodói között, de ha így van, akkor a fizikusok engesztelhetetlen kijelentéséhez fordulok. Amíg nem találsz jobb magyarázatot a hasonlóságra, addig nem tehetsz mást, barátom, mint elfogadod az enyémet.